Vincenzo Paparelli

Want create site? Find Free WordPress Themes and plugins.
Írta: Administrator
2009. október 09. péntek, 22:12
Vincenzo Paparelli

Vincenzo Paparellinek hívnak, 1979. október 28-án haltam meg. Talán valaki még emlékszik rám. Egy 33 éves férfi voltam, egy Roma ultrá vészjelző rakétája okozta a halálom egy napon, a Stadio Olimpicoban. Éppen egy szendvicset ettem, amikor eltalált. A feleségem, Wanda megpróbálta kiszedni azt a fémcsövet a bal szememből, de mivel a világítórakéta még mindig égett, még az ő keze is megégett. Az orvos, aki elsősegélyben részesített azt mondta, hogy ezelőtt még sosem találkozott ilyen súlyos sebbel, még háborúban sem. Másnap az összes újság egy hónappal ezelőtti képet közölt, ahol én voltam a feleségemmel egy étteremben. Csupán az Il Tempo című napilap jelent meg egy olyan képpel, ahol fekszem a földön, az arcom teljesen beborította a vér, a bal szemgödröm, pedig üres volt. Az olasz futballt körülvevő erőszak második áldozata voltam, előttem egy Salernitana szurkoló halt meg 1963-ban, a Potenza drukkerekkel való összecsapások következtében.

A sportban tevékenykedő illusztris személyiségek közül elsőként a CONI elnöke, Franco Carraro sietett a Santo Spirito korházba, ahová bevittek, akkorra már holtan. Mikor a sógorom meghallotta a nevem a rádióban először azt gondolta, hogy olyasvalakiről van szó, akinek ugyanaz a neve, mint nekem. A bátyámat elég komoly bűntudat gyötörte, mikor értesült erről a szörnyűségről, mert kölcsönadta nekem a bérletét és aznap neki kellett volna ott lennie a Stadio Olimpicoban helyettem. A feleségem, aki ott volt mellettem a mentőautóban, erősen szorította a kezem és egész úton imádkozott értem, nehogy meghaljak. Miután minden formalitással végeztek a rendőrkapitányságon és összeszedték a személyes irataimat és tárgyaimat, a feleségem kiborult és ordítani kezdett. A fényképeken, amelyek a másnapi újságok címlapjain szerepeltek, az anyja mellett állt, aki próbálta őt vigasztalni és átkarolta a vállait. Fáradt és beesett volt az arca, a szemeiből, pedig szörnyű tekintet sugárzott.
A tragédiát követően, én és a rokonaim szerepeltek a napilapokban két héten keresztül, kisebb kiemeléssel. Egyöntetűen azt állították rólam, hogy normális és nyugodt ember voltam egy egyszerű szenvedéllyel, ami a Lazio volt. Néhány napilap többször is kiemelte, hogy egy gépekkel foglalkozó műhely tulajdonosa voltam a bátyámmal közösen és egy fejlett római környéken éltem, Mazzalupoban. Valaki azt írta, hogy vettem hitelre egy színes televíziót, és az egyetlen luxusom egy használt BMW volt, amit mindig a garázsban tartottam és úgy tisztogattam, mint egy tükröt.

A halálomat követően, a Lazio csapatkapitánya Pino Wilson felhívta a feleségemet, hogy kifejezzék a részvétüket. Róma főpolgármestere, Petroselli szintén felhívta és felajánlotta, hogy kifizeti a temetkezési költségeket, valamint a család rendelkezésére bocsát egy szociális munkást. Lionello Manfredonia meglátogatta a rokonaimat és a legkisebb fiamnak adta az 5-ös számú mezét. A teljes csapat jelen volt a temetésemen, az edző Bob Lovati és az elnök Lenzini is. A Roma játékosai nem vettek részt, mert éppen olasz kupameccset játszottak a Potenzával, ezért helyettük a klub a Primavera csapatot küldte el. 1000 ember vett részt a temetési szertartáson és azt a napot az egész városban a gyász napjának nyilvánították. A Luciano Re Cecconi Alapítvány 1 millió lírát adományozott a családomnak. A Lazio Tartomány Tanácsa egy 5 millió lírás összeget juttatott el az együttérzésük jeleként. A Societá Sportiva Roma egy emléktáblát állított a Curva Nordba a személyem emlékének.

A bátyám, Angelo azt javasolta, hogy a két római csapat játsszon egy olyan meccset egymással, ahol mindkét csapatban vegyesen szerepelnek Roma és Lazio játékosok, de végül nem lett belőle semmi. Néhány napig én voltam a tárgya azoknak a heves vitáknak, amelyek labdarúgó stadionokban zajló erőszakról szóltak. Róma főpolgármestere kihangsúlyozta, hogy mindenkinek szükséges véleményt alkotnia erről az egész tragédiáról, és szót ejteni erről minden sportegyesületben, valamint az iskolákban. Valaki felvetette, hogy be kellene vezetni egy zártkör? TV láncot minden egyes stadionban, azért hogy kiszűrjék a renitens szurkolókat. A bírói szövetség elnöke, Giulio Campanati azt kérte, hogy szüntessék meg a labdarúgó mérkőzéseken látható TV-s visszajátszásokat. A következő hónapokban drasztikus jogi intézkedéseket hajtottak végre: a zászlórudak, a dobok és a harcias drapériák ki lettek tiltva a stadionokból, valamint azok a jelvények és felvarrók, amelyek sértőnek tekinthetők. A szurkolóknak kizárólag a saját csapatuknak kellett szurkolniuk, csak a saját hangjukkal és kezükkel.

Vincenzo Paparelli

Embere válogatja, hogy a nevem megbecsülik, és tisztelik-e vagy gúnyt űznek belőle a Lazio és Roma szurkolók. A városban még ma is találsz olyan kiírásokat a falakon, ahol azt olvashatod „Paparelli, megbosszulunk” vagy, „Paparelli sose felejtünk el” vagy, „Paparelli, te kihagytad a nagyszerű időket”. Az utóbbi években az újságok csak úgy említenek engem, mint egy újabb elkövetett bűntény a stadionokban. A halálom 5. évfordulóján a szurkolók megemlékeztek rólam a Cremonese elleni mérkőzés előtt. Egy tartán, végig a Tevere tribünön kifeszítettek egy drapériát a következő szöveggel: „Vincenzo él!” miközben a kanyar ezt énekelte: „Október 28., nemzeti gyásznap”. A 10. évfordulón a „Lazio Club Nuovo Monte Spaccato, Vincenzo Paparelli”; megalakult. A Curva Nord szurkolói mindig megemlékeztek a halálom évfordulójáról a 15 éven keresztül. De most az utóbbi években ez a megemlékezés némává változott. A Vincenzo Paparelli Futballtorna csak háromszor került megrendezésre, később megszűnt az anyagi források hiánya miatt.

A Stadio Olimpico felújítása 1990-es világbajnokságra kitörölte a Curvak múltját mindörökre, és velük együtt a márványtáblát, amely az emlékemet őrizte. Mikor valaki rákeres zárójelben a vezeték és keresztnevemre a Yahoo keresőben, az eredmény mindig az hogy „Mellőz”. Mikor az Il Messaggero című napilap archívumában keresgélünk, kiderül hogy a nevem utoljára 1995. február 5-én lett említve, mikor egy rövid cikk jelent meg az elkövetőm feltűnéséről.

Az elkövetőm neve Giovanni Fiorillo, 18 éves szobafestő volt. A történtek után azonnal eltűnt és a számkivetettek életét élte. Valaki állította, hogy meglátta őt Pescaraban, valaki más Bresciaban, még mások Frosinoneban, ahol érdeklődött, hol lehet cigarettát venni. 14 hónapos menekülés után magába fordult. 1987-ben a bíróság emberölés miatt elítélte: 6 év és 10 hónap a rakéta kilövéséért, 4 év és 6 hónap a másik két bűnrészesnek, akik segítettek bevinni neki az eszközt a stadionba és használni. A menekülése alatt Olaszországban és Svájcban minden nap felhívta a bátyámat, Angelot, hogy bocsánatot kérjen tőle és megesküdött rá, hogy nem állt szándékában azon a napon bárkit is megölni a stadionban. Ő egy olyan srác volt, mint az összes többi, a Piazza Vittorion élt, és megőrült a Romaért. Az anyja a piacon dolgozott, az apja géplakatos volt. Átlagos emberek voltak, olyanok, mint mi. Az újságcikk szerint Giovanni Fiorillo 1993. március 13-án halt meg, talán egy túladagolás miatt, talán egy súlyos betegség miatt. A bátyám, Angelo megbocsátott neki, ahogy a feleségem és a gyerekeim is. Egy dolog biztos, az a srác szerencsétlen volt, ahogy én is.

Vincenzo Paparellinek hívnak, 1979. október 28-án haltam meg. Talán valaki még emlékszik rám.
(G. Governi – Laziofever.com)

Köszi gaba-nak!

@ www.sslazio.hu

Módosítás dátuma: 2012. október 28. vasárnap, 12:07
Facebook Hozzászólás:
Did you find apk for android? You can find new Free Android Games and apps.