1900. január 9-es hűvös délutánján kilenc római jó barát, Odoacre Aloisi, Arturo Balestrieri, Alceste Grifoni, Giulio Lefevre, Galileo Massa, Alberto Mesones, Enrico Venier, valamint egy testvérpár, Giacomo és Luigi Bigiarelli a Piazza della Libertán, a Lungotevere, azaz a római folyópart, rakpart és a Viale delle Milize között egy padon megalapította a Societá Podistica Laziót.
A klub neve azért lett Lazio, mert a Roma nevet foglaltnak tekintették az ekkor már létező Ginnastica Roma miatt. Adjunk neki olyan nevet, amely magába foglalja Rómát mondta a legaktívabb és legidősebb alapító, a 25 éves Luigi Bigiarelli, aki másodállásban tiszthelyettes volt a bersaglieriknél, így lett a klub neve a fővárost is magába foglaló tartomány, azaz Lazio. (Bigriarelli ekkor már túl volt élete nagy megrázkódtatásán: 1896. március 1-jén az aduai csatában az abesszin hadsereg valósággal eltörölte a föld felszínéről a 16 ezres, rosszul felszerelt és rosszul kiképzett olasz haderőt. Mellesleg az alapítók közül Balestrieri is katona volt: hadnagy a lovasságnál. Ő egyébként 1907-ben olasz bajnokságot nyert 10 000 méteres síkfutásban.
A klubszíneket szintén Bigiarelli javaslatára az olimpia hazájáról, Görögországtól kölcsönözték, így lett a Lazio fehér-világoskék (bianco-celeste). A címeren sem sokat vitatkoztak: a világoskék-fehér csíkos pajzs fölött a kiterjesztett szárnyú sas mindenkinek tetszett, míg a jelmondatot Sallustiustól kölcsönözték és a következő lett: Concordia parvae res crescunt (Egyetértésben a kis dolgok is fejlődnek). Az alapításhoz kellett még egy székhely (Via Valadier) és egy pálya (Piazza dArmi, közel a mai Stadio Olimpicóhoz).Ű
A Lazio sportolói a klub történetének első két évében az egyesület nevéhez méltóan (podismo azt jelenti távfutás, hosszútávfutás) részt vettek a környék futóversenyén, 1902-ben azonban megalakult egy újabb szakosztály: Bruto Seghettini, a párizsi Racing Club tagja az egyik hazalátogatása alkalmával ismertette a footballnak nevezett új sportágat a laziósokkal. (A Bigirarellik ekkor már nem voltak a klubnál: Giacomo órás lett Belgiumban, Luigi pedig utána ment, igaz, ezt követően is futott, és a Lazio tagjaként nyert különféle versenyeket új hazájában. A Franciaföldről hozott (bőr!) labda azonnal meghódította a hosszútávfutókat, bár a legenda szerint Sante Ancherani, aki elkezdett a szobában dekázni, azonnal kirúgta az egyik ablakot.
A gyenge kezdés ellenére a Lazio 1902. május 16-án már lejátszotta a klubtörténet első mérkőzését is: az ellenfél egy másik római együttes, a Virtus volt. A Lazio tagjai már az előző napon nagyon készültek, az összes szakosztályt kivezényelték drukkolni a footballersnek (akkoriban még nem volt jobb olasz szó a labdarúgókra), rigmusokat találtak ki, transzparenseket rajzoltak. A mérkőzésre a Lazio 200 néző előtt a következő összeállításban futott ki: Balestrieri Grassi, Grifoni Pollina, DAmico, Mariotti, Pellegrini, Ricci, Ancherani, Masini, Golini. A csapat minden tagján az Ancherani által hozott világoskék-fehér ing feszült, pedig az egyénfelszerelés meglehetősen ritka kincs volt akkortájt.
Az ellenfél egy Cammarota nevű óriással a soraiban kezdett, és ez meglehetősen visszavetette a Lazio játékosait. Az első félidőben a Virtus hatalmas termetű futballistája megfélemlítette Sante Ancheranit, A Lazio legjobb csatárát, csapatkapitányát, egyben edzőjét, ennek megfelelően az első félidő 0 – 0-val zárult. (Pedig a lelátón Romano Zangrilli, az alapító Luigi Bigiarelli barátja elképesztő lelkesedéssel vezette a kórust.
A szünetben Zangrilli megfenyegette Cammaratát: Ha nem hagyod játszani Archeranit, én viszem haza a szakállad mondta neki, és ez bevált. A második félidőben az óriás bekerült Mariotti és DAmico közé, és innen kezdve nem volt menekvés: a Lazio Ancherani három góljával 3 – 0-ra győzött. A világoskék-fehérek szurkolói estig ünnepelték a csapatot a római utcákon, és az sem zavarta őket, hogy a sétálók többsége azt gondolta róluk: valamelyik frissen megalakult szakszervezetet éltetik.
A Lazio hamarosan a főváros egyik legismertebb, legnagyobb szurkolótáborral rendelkező gárdája lett (1904. január 25-tól Fortunato Ballerini személyében már egy igazságügy-minisztériumi főosztályvezető volt az elnöke, aki 1906-ban új pályát vásárolt a Parco dei Dainiban), és a csapat hamarosan a tartományon kívülre is kidugta az orrát. Mi az, hogy kidugta: 1907 júniusában meghívták a Laziót egy négyes tornára egyfajta középolasz bajnokságba a szomszédos tartományba, Toscanába, közelebbről Pisába (más források szerint Livornóba), ahol elképesztő eredményt sikerült elérni. A fővárosiak akiket azzal invitáltak meg, hogy csak a legjobb toszkán csapattal kell megmérkőzniük egyetlen nap leforgása alatt mindhárom ellenfelüket legyőzték, és még gólt sem kaptak: Lazio Lucca 3 – 0, Lazio Pisa 4 – 0, Lazio – Livorno 1 – 0. A bravúrt végrehajtók névsora: Bompiani Marraieni, Federici Omodei, Dos Santos, Faccani Corelli I, Corelli II, Ancherani, Saraceni, Pellegrini. A keretből Dos Santos portugál volt (és festő), de a Lazio első légiósa nem sokkal korábban egy Mizzi nevű máltai fiatalember lett. A torna rangjára jellemző, hogy a Corelli testvéreket, Corradót és Filibertót a városi rivális Virtus adta kölcsön a Laziónak, hogy jól szerepeljen Pisában.
1908-ban a Lazio két kupát is begyűjtött: a Coppa Tostit a Roman elleni 5 – 3-as sikerrel, a Coppa Baccelit a Virtus elleni 5 – 0-s legyőzésével. A gárda szép lassan a főváros, sőt egész Dél-Olaszország egyik legerősebb klubja lett, ám a déli futball gyengeségét jelezte, hogy az idény vége felé a rómaiak súlyos vereséget szenvedtek egy barátságos mérkőzésen az US Milanese ellen.
1909-ban a Lazio megint megnyerte a Coppa Tostit és a Coppa Baccelit, ám az idény végén részt vett egy négyes tornán a U.S. Milanese, a La Spieza és az Andrea Doria társaságában, és utolsó lett.
1910-ben megrendezték az első hivatalos római bajnokságot, amelybe négy csapat nevezett: a Lazio, a Fortitudo, a Roman és a Juventus Roma körmérkőzéses, oda-visszavágós alapon mérte össze az erejét és a világoskék-fehérek óriási fölénnyel, valamennyi meccsüket megnyerte 31 2-es gólkülönbséggel diadalmaskodtak.
1911-ben sikerült újra megnyerni a római bajnokságot, az idény végén, pedig győzelemmel zárta a csapat a nápolyi kirándulást is: 3 – 1-es győzelem a Naples ellen.
1912-ben hat római nevezett a bajnokságba, amelyet természetesen ezúttal is a Lazio nyert meg, igaz, nem veretlenül: a tíz mérkőzésen a kilenc győzelem mellett becsúszott egy vereség az Audace otthonában, de az 52 – 7-es gólkülönbség sokat elmond Corelli, Gaslini, Fioravanti és Sareceni fémjelezte kéket fölényéről.
Az 1913-as esztendőben a déli bajon végre megmérkőzhetett az északival az összolasz bajnoki címért. A Lazio (immár a Parco della Rondinellán játszva) megnyerte a római bajnokságot, aztán legyőzte a toszkán bajnok Virtus Juventusque gárdáját, így lett közép-olasz első, majd megverte a déli győztes is, így következhetett a finalissima az északon diadalmaskodó Pro Vercelli ellen. A semleges pályán, Genovában megrendezett találkozót a Lazio a papírformának megfelelően 6 – 0-ra elbukta, de akkora ismertségre tett szert, hogy az Internazionale például meghívta ellenfelének a Via Goldinin lévő playa avató mérkőzésre.
A Lazio az 1914-es idényben is eljutott az immár kétmeccses nagydöntőig, ahol ezúttal a Casale volt az ellenfele. Idegenben 7 – 1-re kaptak ki a rómaiak, de a sok sérült miatt pályára kellett lépnie Perugininek, az egyesület pénztárosának is (!). A visszavágó 2 0-s hazai veresége jobban tükrözte az erőviszonyokat, és a Lazio erejét jelzi a Bologna és a Modena (tehát két északi csapat) ellenében megnyert Coppa de Pasqua, azaz a Húsvéti Kupa is.
Az 1915-ös (a háború kitörése miatt) csonka idényben az immár Rondinella pályán játszó Lazio elbukta a Roman ellenében a tartományi bajnokságot, de így is bejutott a déli döntőbe, ahol a Pisaval vívott nagy harcot az évad lefújásáig, azaz a háború kitöréséig. A Lazio futballcsapatából Bitetti, Corelli, Consiglio, Branca, Faccani, Grasselli, Terrile, Bona, Saraceni, Donati, Laviosa, Di Napoli, a Levi testvérek, Zoppi, Zucchi, Serventi, Gaslini és Fioranti ment el katonának.
A négyéves kényszerszünet után 1919-ben újraindult a futballélet, amely a Lazio számára nem a legjobb módón folytatódott: a csapat csak harmadik lett a tartományi bajnokságban, igaz bemutatkozott soraiban (14 évesen, kapusként!) Fulvio Bernardini, a később nagyszerű futballista és edző. (1925. március 22-én, a franciák ellen 7 – 0-ra megnyert válogatott meccsen a squadra azzurra történetének Bernardini lett az első nem északi játékosa.)
A klubtörténelem következő jelentős állomása 1921, amikor a Lazio (június 2-án) társadalmi, kulturális és sportbéli érdemeire megkapta a király által elismert jogi személy (Ente Morale) státust, amelynek később komoly jelentősége lesz. 1923-ben a gárda ismét eljutott a bajnoki nagydöntőig, amelyben a Genovától szenvedett kettős vereséget (4 – 1 és 2 – 0).
A 23-24-es éved meghozta az első nagy városverekedést a Lazio és az Alba Roma drukkerei között, amelyet lovas csendőröknek kellett szétverni. 1924-ben Ballerini elnök csaknem két évtized elteltével leköszönt, a helyét Giorgio Gudlielmi foglalta el. Az új idény egyik legfontosabb eseménye Bernardini válogatottbeli bemutatkozása volt: a játékost ezrek fogadták, amikor visszatért Rómába.
A klub 1925-ben vette föl a Societá Sportiva Lazio nevet, amelyet ma is használ. Az idény elején Sclavi kapus és Vojak a Juventushoz, a végén Bernardini az Interhez szerződött. (Sclavi hamarosan visszatért, és az Audance elleni meccsen be is mutatkozott igaz, nem a háló előtt, hanem csatárként. Bernardini eligazolása sem volt problémamentes: összeveszett a fővárosi klubbal, a két együttes, pedig egymással. Végül a pénz döntött: az Inter által a Laziónak ajánlott 50.000 és a futballistának szánt havi 3000 líra megnyitotta a római kapukat.)
1927-ben kevés hiányozott ahhoz, hogy a fasiszta párt javaslatára létrehozott új római szupercsapatba ne olvasszák be a Laziót is. A tervek szerint a Lazio, az Alba, a Fortitudo és a Roman fúziójából született volna meg az Associazione Sportiva (AS) Roma, és júniusban már gőzerővel folytak az egyezkedő tárgyalások. A Laziónak azonban Vaccaro konzul, az egyik legmagasabb rangú állami tisztviselő segítségével sikerült kibújnia a kötelező összeolvadás alól. Vaccaro így érvelt Foschi labdarúgó-szövetségi elnök előtt: az egyesüléssel eltűnne a Lazio név és klubszínek márpedig a Lazio a király által elismert jogi személy. Arról nem is beszélve, hogy egy városban a két csapat közötti rivalizálás jobbat tenne a harci szellemnek.
Többet senki sem próbálta meg a Laziót rávenni a fúzióra.
1929-ben a Lazio csaknem kiesett az első osztályból a bent-maradás részleteit a bajokságról szóló fejezetben tárgyaljuk -, míg a következő (immár Seria A-nak nevezett, ligarendszerű) idényben az utolsó előtti fordulóban harcolta ki a bent-maradást. (Igaz, közben 3 – 0-ra verte meg a bajnok Bolognát és döntetlenezett a Meazza-féle Interrel.)
A 30-as évek elejének csapatát Brasilaziónak hívták, olyan sok dél-amerikai oriundója volt: a hátvéd Del Deddio, az összekötő Tedesco, a fedezet Rizzetti, a becenevén Pepe, azaz Bors, a Fantoni testvérek, Giovanni és Ottavio, a szélső Guarisi, becenevén Filó, valamint a másik összekötő Castelli, művésznevén Ratto, a szélső De Maria, akit a rómaiak Vaspocaknak (Trippa di ferro) becéztek, továbbá még egy fedezet Serafini. Ez összesen kilenc ember, akiknek érkezése háttérbe szorított egy fontos távozást: a hátvéd Alfredo Foniét.
1931-ben a magyar Molnár Ferenc mesterrel a kispadon a Lazio remekelt: legyőzte a Genovát, az Ambrosianát, a Juventust, és ami a legfontosabb: története során először a Romát is, és rögtön 3 – 0-ra. (A történelmi dátum: 1932. június 26.) A Roma elleni derby a változatosság kedvéért verekedésbe torkollott.
A korszak legkiemelkedőbb Lazio-játékosa a kapus, Enzo Sclavi volt, aki a Juventustól történt visszatérése után a Lazio jelképévé vált, ellen állt más klubok csábításainak, és végül innen vonult vissza, és tűnt el a futballszeretők szeme elől: ismert festőművész lett.
Az 1934 és 43 közötti szűk évtized leghíresebb világoskék mezes futballistája Silvio Piola volt. Az 1913. szeptember 29-én a Pavia melletti Robbio Lomelliában született Silvio Piola minden idők legeredményesebb olasz csatára volt, akinek (556 mérkőzésen elért) 290 gólos A ligás csúcsát az óta sem tudta senki megdönteni. Piola még 16 és fél éves sem volt, amikor 1930. február 16-án a Bologna Pro Vercelli mérkőzésen bemutatkozott a legjobbak között, ráadásul egyes források szerint a debütálása már 1930. január 26-án lejátszott Pro Patria Pro Vercelli mérkőzésen sor került. Az viszont biztosnak tűnik, hogy a 180 centi magas, 78 kilós Piola 41 évesen, 1954. július 3-án játszotta le utolsó bajnokiját, az Atalanta Novara összecsapást, azaz több mint 24 évet töltött el az olasz labdarúgás élvonalában.
Érdekes ellentmondás, hogy rengeteg találata ellenére Piola sohasem nyert bajnoki címet, igaz, 1938-ban világbajnok lett az olasz válogatottal. (A squadra azzurrában 34 meccsen 30 gólt érte el, ez sem akármilyen átlag.) Pályafutását a Pro Vercelliben kezdte, innen 1934 nyarán vitte el a Lazio. A fiatal Silvio ugyan az Ambrosianát vagy a Torinót választotta volna, de a fasiszta párt két Lazio-drukker vezetője, Marinelli és Vaccaro tábornok elérte, hogy 250.000 líráért a római kékeké, legyen.
Rómában imádták a tömegek, ő pedig igazi sztár lett természetesen allűrökkel. Imádott vadászni, és amikor már edzéseket is kihagyott, amire Gualdi elnök megbüntette, ő rohant a szövetségbe felmenteni magát, a presidente pedig jobb híján lemondott. Játékosként igazi vezéregyéniség volt, aki különösen a Roma elleni városi rangadók során adott ki magából mindent.
Kilenc Laziós év után, illetve a II. világháború végeztével a Torinóhoz igazolt, majd a városi rivális Juventushoz, de éppen egy olyan periódusban, amikor a zebrák nem nyertek bajnoki címet. Aztán 1947-bena Juvénál túl öregnek vélték és lepasszolták a Novarának, amelyben még hét évet játszott (az elsőt a B ligában a többit az A-ban), és különösen a Lazio elleni mérkőzéseken remekelt. (Kilenc gólt szerzett egykori csapata ellen.)
Pályafutása végeztével edzősködött (tizenhat éven át volt a covercianói edzőtáborban szövetségi tréner), és 1996-ban halt meg. Vercelliben és Novarában is az ő nevét viseli a városi stadion.
Piolával a csatársorban a Lazio a 36-37-es idényben jutott a legközelebb a bajnoki címhez: a kékek a Bolognával vívtak 30 fordulón át tartó nagy csatát, de a hajrában elbuktak. A háború előtti években a kékek szerezték még egy negyedik és egy ötödik helyet, de feljebb nem tudtak kerülni, ráadásul 1941-ben elbukták a Venezia elleni Olasz Kupa-elődöntőt, míg 1942-ben nézték, hogy a Roma megszerezte története (és a város történetének) első bajnoki címét.
A II. világháborút követően a Lazio stabil középcsapattá vált: szurkolói nem álmodtak (vagy legfeljebb csak álmodhattak) a bajnoki címről, ugyanakkor tudták, hogy csapatukat sohasem fenyegeti a kiesés réme. Az ötvenes években megint jött egy kisebb felfele ívelő periódus: 1950-ben, 51-ben és 52-ben is negyedik lett a gárda, míg 1956-ban és 57-ben a harmadik helyen végzett. (Pontazonosságnál nem foglalkozva a gólkülönbséggel.) Ekkortájt az idények legjavát a Roma elleni városi derby-k jelentették: ha azt sikerült megnyerni, akkor szinte mindent meg lehetett bocsátani a csapatnak. Sztárokban ráadásul ekkor sem volt hiány: Puccinellitől a kapus Sentimenti IV-ig, Remondinitől Vivolóig, Lofgrentől a török Sukruig.
Aztán az ötvenes évek végén új nevek érkeztek: a kapus Bob Lovati, két északi csatár, a svéd Arne Holdsugár (Raggio de Luna) Selmosson és a dán Karl Aege Praest, míg a kispadon az angol Jesse Carver, majd Fulvio Bernardini foglalt helyet. A gárda 1958-ban megnyerte a háború óta először kiírt Olasz Kupát, miután az elődöntőben 2 – 0-ra megverte a Juventust, majd a fináléban, június 2-án Rómában 1 – 0-ra legyőzte a Fiorentinát.
A klubtörténet első jelentős sikerét nem sokkal később követte az első jelentősebb bukás: az 1960-as római olimpiát követő idényben a Lazio nem találta a helyét a bajnokságban, és bár a vezetés egy kétségbeesett lépéssel menesztette Bernardini mestert, a helyére érkező Enrico Flamini, majd Carver sem tudta megmenteni a csapatot a kiesésétől. A következő bő évtized folyamatos liftezéssel telt el: 1961 és 1972 között a Lazio 5 idényt töltött az B ligában és hatot az A ligában, miközben 1966-tól Umberto Lenzini személyében már új elnöke volt. A toszkán gyökerekkel rendelkező, az Egyesült Államokban meggazdagodó üzletember szinte véletlenül vette meg a klubot, amelyet gyakorlatilag gazdasági egységként kezelt, a futballistákat, pedig előszeretettel hívta alkalmazottainak. Az ő ötlete volt egy olyan fiatal edzőre bízni a gárdát, aki korábban csak kisebb déli csapatoknál (Reggina, Foggia) bizonyított. Maestrelli első római idényében visszajutatta a Laziót a Seria A-ba, a másodikban (súrolva a scudettot) a harmadik helyen érkezett be, a harmadikban (1973-74) pedig megnyerte a bajnokságot.
A hetvenes évek elejének Laziója mindmáig az olasz futball történetének egyik leghíresebb és (és leghírhedtebb) csapata. A kerettagok csaknem mind jó barátok, csupa forrófejű fiatal, akik a pályán mindent kiadtak magukból, de a magánéltben sem kímélték egymást és saját magukat.
A vezéregyéniség egy Carrarában született, de Glasgowban felnőtt csatár volt, aki a harmadosztályban edződött, a Massesében és az Internapoliban. Nem volt olyan technikás, mint Piola, de a szurkolók megőrültek érte: Giorgio Chanaglia maga volt a megtestesült harag, a féken tartott barbár düh, a megtestesült erő.
Persze társai sem akárkik voltak: Frustalupi és DAmico, Re Cecconi és Wilson, Felice Pulici és a kiegészítő emberek: Garlaschelli, Marini, Nanni, Petrelli és Oddi. Mi találtuk fel az egészpályás futballt, a totális labdarúgást, csak éppen nem tudatosan, hanem ösztönösen nyilatkozta évekkel később Pino Wilson. Nem érdekelt minket a taktika, csak éppen azt akartuk, hogy mindig nálunk legyen a labda. Őserővel támadtuk le az ellenfelet a pálya minden egyes négyzetcentiméterén.
A 73-74-es idényben a Lazio a Juventus előtt szerezte meg története első scudettóját, ráadásul Chanaglia 24 találattal begyűjtötte a gólkirály címet is.
Aztán az imádnivaló bolondok csapata ugyanolyan gyorsan tűnt el a süllyesztőben, amilyen gyorsasággal előkerült a semmiből. A 74-75-ös évadban Maestrelli még a negyedik helyre vezette a gárdát, de akkor már számára egy másik csata, a rák elleni volt a fontosabb. Szép lassan a játékosok is lehagyták a süllyedő hajót: Frutsalupi a következő idényben ment el, aztán Chanaglia tette át székhelyét az Egyesült Államokba, 1976. december 2-án, pedig elhunyt Maestrelli. Másfél hónappal később Luciano De Cecconi is távozott az élők sorából, ugyanolyan abszurd módon, ahogyan élt: a barátaival rablást színleve és egy pisztollyal hadonászva berontott egy ékszerboltba, a korábbi erőszakos akciók miatt halálra rémült ékszerész, pedig gondolkodás nélkül lelőtte.
A következő évek megint a szürkeség jegyében teltek, bár 77-ben ötödik, 79-ben, pedig nyolcadik lett a csapat, ráadásul a saját nevelésű Bruno Giordano személyében ismét volt egy kiváló középcsatára, aki a 78-79-es évadban 19 találatával gólkirály lett. Kár, hogy a következő idényben Lionello Manfredoniával együtt ő is belesodródott a totóbotrányba, nélküle, pedig a csapat azonnal kiesett a másodosztályba 1980-ban.
A 80-as évek az elnökváltások (Umberto Lenzini után fia, Aldo, majd Amerikából visszatérő Chanaglia következett, aztán Chimenti, Bocchi, majd Calleri), a gazdasági összeomlás, újabb totóbotrányok jegyében teltek el, és ekkoriban bizony a Lazio gyakran közelebb volt a harmadosztályhoz, mint az elsőhöz.
A Mondialpol nevű őrző-védő cég tulajdonosaként meggazdagodott egykori Lazio-játékos Gian Marco Calleri 1988-ban vette meg a klubot, amelyet azonnal feljuttatott a Seria A-ba. Már ő is rengeteg pénzt költött rá, hiszen megfordult a csapatnál ekkor többek között Dezotti, Ruben Sosa, Di Canio, Riedle, Marchegiani, Doll, Gascoigne, azaz számos jó nevű futballista, akik azonban képtelenek voltak a gárdát előrébb mozdítani a 9-11. helynél.
Az igazi változás 1992 februárjában történt: ekkor vette meg a csapatot Sergio Cragnotti, egy üzletember, aki a nyolcvanas években még cementgyár-igazgató volt Brazíliában, majd egyre nagyobb olasz vállalatok élére került, végül saját maga ura lett, és elsősorban az élelmiszeriparban kezdett el dolgozni. Cragnotti a 92-93-as idényben megerősítette a kispadon Dino Zoffot, a Juventus élő legendáját, a csapatba, pedig olyanok érkeztek, mint Aaron Winter vagy Guiseppe Signori. Az eredmények rögtön meglátszódtak: Signori 26 találattal gólkirály lett, a Lazio az 5. helyen zárta a 92-93-as idényt (ennyire elől ezt megelőzően 1977-ben végzett), és kvalifikálta magát az UEFA-kupába.
1993 nyarán újabb klasszisok érkeztek: Alen Boksics az Olimpique Marseille-től és Luigi Casiraghi a Juventustól. A csapat az idény végére előre lépett a negyedik helyre, Beppegol pedig megint begyűjtötte a gólkirályi címet ezúttal 23 találattal.
A 94-95-ös idényben Cragnotti hátralépett a színfalak mögé, Zoffot előléptette elnöknek, a kispadot, pedig Zdenek Zemanra bízta. A cseh trénerrel a gárda előbb második majd harmadik helyen végzett a bajnokságban, 95-ben elődöntőt játszott az Olasz Kupában, azaz végképp a legerősebb itáliai együttesek egyike lett, bár sikereket továbbra is csaj Signori révén ért el, aki 1996-ban már a harmadik gólkirályi címét gyűjtötte be. A 96-97-es évet a Lazio Zemannal kezdte, de már Zoff-fal fejezte be a negyedik helyen.
A sok majdnem-diadal után a 97-98-as szezon az áttörés éve. Az innen számított hét idény alatt a Lazio nyert egy bajnoki címet (2000), két Olasz Kupát (1998, 2000), két Olasz Szuperkupát (1998, 2000), egy Kupagyőztesek Európa-Kupáját (történetesen az utolsó kiírást 1999-ben) és egy Európai Szuperkupát (1999).
A sikerek kovácsa elsősorban a svéd Sven-Göran Eriksson volt, egy olyan tréner, aki tökéletesen tudott alkalmazkodni a körülményekhez, és aki csapattá tudta kovácsolni a Cragnotti által líra-százmilliárdokért megvásárolt, majd a keze alá küldött sztárok tucatjait. A teljesség igénye nélkül: Almeyda, Sergio Conceicao, Dernando Couto, Jugovics, Lombardo, Mancini, Mihajlovic, Nedved, Ravanelli, Salas, Sensini, Simeone, Sztankovics, Veron, Vieri, Crespo és még ki tudja mennyi kiváló futballista fordult meg ezekben az években a római világoskékeknél, akik ennek megfelelően szinte minden évben begyűjtöttek valamilyen fényes trófeát. (Érdekesség ugyanakkor, hogy háromszoros gólkirály Signori már nem tudta kivenni a részét a diadalokból: 97 decemberében 152 bajnoki mérkőzés után és 107 gól után távozott. Piola után ő a klubtörténet második legeredményesebb játékosa.)
Közben 1998. május 6-án a Lazio az olasz klubok közül elsőként felkerült a tőzsdére is, és ekkortájt úgy tűnt, hogy a sikersorozat sosem ér véget. Pedig véget ért, méghozzá meglehetősen csúnyán. 2002-ben Sergio Cragnotti vállalatbirodalma gyakorlatilag összeomlott, csaknem magával rántva a Laziót is, amely pillanatok alatt vált élcsapatból erős középcsapattá. A sztárok többsége viharos gyorsasággal hagyta el a süllyedő hajót, miközben a maradó futballistáknak drasztikusan csökkentették a fizetését de sokszor már az sem kapták meg. Ilyen körülmények között nem volt könnyű dolgozni, ennek ellenére a kispadon edzőként is bemutatkozó (bár nem itt, hanem egy évvel korábban a Fiorentinával debütáló) Roberto Mancini a nagy Lazio romjaival 2003-ban negyedik, 2004-ban hatodik helyen végzett és ez utóbbi idényben az Olasz Kupát is sikerült begyűjtenie a csapattal.
A 2004-2005-ös bajnoki évadot a Lazio az egykori legenda, Paolo Di Canio visszatérése ellenére elég szürkén teljesítette. Tulajdonképpen sehogy sem fenyegette a kiesés réme, de nem volt sok esélye a nemzetközi kupaszereplésre sem, azaz csendben visszasüllyedt oda, ahol a 90-es évek elején volt: a táblázat közepére.
A 2005-06-os idényben a Lazio kisebb bravúrt könyvelhetett el azzal, hogy az idény végén a 6. helyet szerezte meg, immáron Delio Rossi vezetésével, ám a csapat Lotito (aki a Lazio jelenlegi elnöke) révén belekeveredett az olasz bundabotrányba. Az első fokon a másodosztályba, majd a fellebbezés után az utolsó, még nem kieső, azaz a 17. helyre sorolták vissza, nem indulhatott az UEFA-kupában, és mínusz 3 pontos hátránnyal kezdte a 2006-07-es bajnokságot, melyet a 3. helyen zárt és elindulhatott a bajnokok Ligájában. Ott azonban a jó esélye ellenére elbukott, és nem sikerült továbbjutnia.
Végül több évnyi középszer után 2009-ben a csapat egy fantasztikus menetelés végén megnyerte az Olasz Kupát és a Szuperkupát is, és ilyen előzményekkel vághatott neki a 110. esztendejét jelentő 2010-es évadnak.
Forrás: Misur Tamás – Nagy Olasz Futballkönyv, Arena 2000 Kiadó, 2005, Budapest, pp. 162-167., @ www.sslazio.hu
